Winkler Balázs


Trombitaművész, zeneszerző, zenetanár. Hangszerei: trombita, szintetizátor.

A veszély, hogy zenész leszek születésem pillanatától komolyan fenyegetett, hisz anyai nagyapám köszörűs mestersége mellett gordonkázik, édesanyám gordonkaművész, húga fuvolaművész, és atyám mérnök létére szintén a cselló húrjai közé csapott. Miért nem lettem én is csellista? Négy éven keresztül próbáltam. Tanárom, Pejtsik György (Pejtsik Péter nagybátyja), aggódva szemlélte esetlen kísérleteimet, és bár nem jutottam messzire, Péterrel már akkor megismerkedtem, hisz ő is nagybátyjánál kezdte. (Ekkor még a Pejtsik név nem fonódott össze a gordonkán történő metálgitározással – a szerk) Egyikünk sem gondolta, hogy pár év múlva milyen szálak fűznek majd össze minket.

Aztán jött a trombita. Tanárom Inhoff Ede irányításával gyakoroltam, gyakoroltam és láss csodát, 1984-ben az országos zeneiskolás trombitaversenyről másodmagammal elhoztuk a pálmát.

A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolán Inhoff tanár úr tanácsára a karvezetés szak nehezebb és jóval intenzívebb óráit látogattam, az ottani szolfézs és összhangzattan órákon sajátítottam el az After Cryingban később már evidenciaként kezelt zenei nyelv alapjait. Nagy szerencsémre harmadikos koromtól egy kitűnő zongoraművésznő, Sopronyi Mária lett a zongoratanárom. Aki nála végzett, annak akkor sem kell szégyenkeznie, ha esetleg billentyűk elé ül, légyen az hegedűs vagy akár trombitás, mint jómagam. A konziban sokszor éreztem magam kívülállónak a sok nézet közt, mely közül csak kevés volt számomra rokon. Fásultságot érzékeltem ebben a rendszerben, s később azt kellett látnom, hogy e rendszer alapján működik zenei és művészeti életünk.

A Zeneakadémián Szűcs Zoltán tanár úrhoz kerültem. Boldog voltam, hogy én is a zeneakadémisták táborához tartozhattam, bár sokszor nem találtam ebben a társadalomban a helyem. Ekkor kezdtem el próbálni az After Cryinggal. Az eddig még nem ismert zenei megoldások mellett szinte sokkoló hatással volt rám az itt tapasztalt hozzáállás, lelkesedés. A King Crimson Islands című lemezének előadása után egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy a zenélés ezen atraktív formája olyan utat mutat számomra, melyet mindenképp követni szeretnék.

Az After Crying mellett „karrierem” más lehetőségeit is próbálgatva a Budapesti Fesztivál Zenekar ifjú ösztöndíjasaként léptem a világot jelentő ingatag deszkákra. Három év alatt a világ sok részén jártam Los Angelestől Párizsig.

Vedres Csaba távozása után a nagyzenekari munka gondolatát kicsit háttérbe szorítva, több időm lett az After Crying zenéjével foglalkozni, amire szükség is volt, hisz sok mindent újra kellett fogalmaznunk. A kezdeti ellentétek, viták idővel egybeforrasztottak minket, egy másfajta együttműködést hozva létre.

Emellett a Szent István Király Konzervatórium növendékeit okítom. Az évek során ez is egyre fontosabb szerepet tölt be életemben. Szabadúszóként kezdtem el a barokktrombitálással foglalkozni. Azóta e hangszer révén is sok-sok helyre eljutottam, nem kevés különlegesen szép darabot megismerve közben. Tagja lettem a Vashegyi György vezette Orfeo kamarazenekarnak, ahol szintén rengeteg új dolgot tanulhattam.\n\n

Reménytelinek látom a jövőt. Elsősorban abban bízom, hogy az After Crying még tovább lép a világ felé, még több embernek mutathatjuk meg zenénket, gondolatainkat a világról, és ez talán számukra is felismerés lesz.